Elöljáróban jelzem, hogy ha a kedves olvasó valamely hatóság (különösen ha a rendőrség, vám- és pénzügyőrség, esetleg a homeland security) tagja, akkor az alábbi iromány alapjául szolgáló történet csupán a fantázia szüleménye. Hiszen ilyet a valóságban nem is lehet csinálni! Azonban ha a kedves olvasó nem tartozik semmilyen hatósághoz, akkor elárulom, hogy az alábbi történet minden szava igaz.
Decemberben én is ámerikában jártam. És mint tapasztalt utazó (évente átlag egy bő hónapot töltök külföldön 6-8 alkalomra szétosztva) tudom jól, mit kell magammal vinnem a túlélés és a komfort érdekében. Ezek közé tartozik az alma és a tubusos májkrém. (Alma jól működik az éhség és a szomjúság ellen is, ami különösen fontos amióta nem lehet innivalót felvinni a repcsire, míg a májkrém - ha drága a helyi ellátmány - magas zsírtartalmú eszközként némi kenyér társaságában kiváló energiaellátmány.) Mivel épp könnyen lehetett édes mandarinhoz hozzájutni december elején, egy fél kilót abból is utitársamul szegődtettem. Nyammm. Ami szétnyomódott Münchenig, azt ott - várva a nagy repcsit - meg is ettem.
Nat írta itt, hogy milyen vidám dolgokat kell kitölteni még leszállás előtt. A ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok jellegű kérdések mellett arról már korábban nyilatkozni kellett, hogy nem kémkedek, nem írtottam népet, nem akadályoztam ámerikai polgárt gyermekfelügyeletének gyakorlásában. Ezeket újabb nyilatkozatokkal kell a repülőn kiegészíteni, mint élő állatokkal dolgozom-e vagy sem, nagyon sok pénz van-e nálam, esetleg árut, gyümölcsöt szállítok, vagy éppen húskészítményt viszek magammal.
Ez utóbbi kérdések kicsit elgondolkodtattak, hogy miként is értik ezt a dolgot ezek a népek. Esetleg úgy, hogy nagyobb tételben szállítok hozzájuk gyümölcsöt és vagy jószágtestet? Vagy már akkor is az igen rovatba kell húzni az ikszet, ha csak van nálam ilyesmi? Arra gondoltam, most az egyszer jófiú leszek, és nem húzom be automikusan a "nem" választ, hanem megkérdezek valami helyi officert.
Intermezzo: A kapitány tájékoztatja az utasokat, hogy Sikágóban (ők legalábbis így nevezik) nagyon szépen esik a hó, ezért landoláskor jó eséllyel csúszkálni fogunk. A kapitány látszik, hogy érti a dolgát, mert amikor kijutunk a felhők alá, látványosan óriási hópelyhek leselkednek be az ablakon, és mikor földet érünk, valóban jól érzékelhetően csúszkál a gép (mi pedig hol jobbról, hol balról nyomjuk teljes testtel az ülés karfáját).
Az izgalmak hatására már rég el is feljetettem, hogy a két kérdést nem válaszoltam meg, így mikor az officer erre felhívja a figyelmem, és leegyszerűsíti számomra a kérdést, hogy van-e nálam, vagy nincs ezekből. (Mindezt erőteljes afroamerikai akcentussal, amit európai angolhoz szokott fülem lassan dolgoz fel). Mikor elárulom, hogy van nálam pár alma, akkor vidáman behúz a lapra két hatalmas ikszet és a kettes kapuhoz küld. (Mindenki mást az egyeshez, ahol egy barátságos homeland securitista gyűjti ezeket a kérdőíveket és abajgatás nélkül mindenkit a dolgára enged.) Átfut bennem, hogy esetleg én is leegyszerűsítsem a helyzetem és arra megyek, de akkorák a most behúzott ikszek, hogy esélyt sem adnának az ügyeskedésre.
Szóval kettes kapu. Nem barátságos officerek fogadnak, de én asszertív próbálok lenni, mosolygok rájuk és elmondom, hogy van nálam pár alma, ezért ide küldtek. Zordan néznek, és mutatják, hogy a csomagokat (ekkorra már a feladott bőrönd is nálam van) rakjam az átvilágítóba. Mikor átér a cucc, vandál módra kinyitják és szépen (a nagy fenét szépen) kipakolják, áttúrják az egész hóbelebancot. Megkérdezik a májkrémre, hogy az disznó vagy marha e. (Magamban egy kicsit megnyugszom, mert valami kacsamájkrém féleségről van szó). Megmondom, hogy egyik sem, inkább kacsa, de sok vízzel és szójával. Erre azt mondja az ipse, hogy végülis mindegy. És elteszi. Ugyanez az almákkal, mandarinokkal. Ekkortájt talál a bőröndömben egy pici alufóliázott csomagot, melyet nagy érdeklődéssel kicsomagol és 5 darab nem túl nagy méretű narancssárga színű tabblettát talál. Találós kérdés jön.
- Ez mi?
- Természetesen C-vitamin.
- C-vitamin?
- Igen, C-vitamin.
- És hol a doboza?
- Otthon.
- Miért nincs itt?
- Mert nem akartam a teljes dobozt cipelni. (Érzi, hogy nem fog ki rajtam a keresztkérdéseivel, nem keveredek bele a sztoriba, de azért még próbálkozik egy kicsit...)
- Miért pont ennyit hoztam?
- Mert 5 napra jöttem és minden napra akarok egyet.
A zord külső érző szivet takar, megszán vagy valami ilyesmi, mert egy darabig még barátkozik a tablettákkal, majd visszacseszi a táskámba az összes kirámolt belevalóval egyetemben és elém tolja, hogy kész vagyunk. Próbálok 1-2 almát visszakuncsorogni, hogy éhes vagyok, meg most nyomban megeszem. Ennyire nem jó arc, de elmondja, hogy a legutolsó esélyem ezek elfogyasztására a repülőn lett volna. (Legközelebb sorbanállva a repcsi és a vámos officer között elrágok egyet büntetésből!!! Ennyire gonosz leszek.)
Szép lassan áll össze bennem a kép, hogy a dobozos májkrémeknek lőttek (a bőröndből), almának, mandarinnak löttek (a hátizsákból), de egy tubusos májkrémnek még kell lennie a hátizsákomban!!! Hogy lehetséges ez? Sehogy. Annyira kipakoltak, átforgattak mindent. De ha nem vették észre, én meg nem szóltam, hát így jártak! (Tehát mégegyszer: Hogy lehetséges ez? Indulás előtt lusta voltam a táskám aljáról a sok odagyűlt jegyzetpapírt, tartalékszalvétát, üreszacsit, meg mindenféle hasonló szemetet kitakarítani és ezek rejthették el az idegen kezek elől a nem is olyan kicsi hansági májast. Én ekkor bizony azt hittem, hogy győzelmet arattam az ámerikai honvédelmi szervek fölött...
Böröndfeladás újra, security kapu immár negyedszer (Bp, München, az előbbi átvilágítás). Egész barátságosan mondja az officer, hogy cipő nélkül kell átmennem a kapun, mert a cipőt is át kell világítani. (Magamban azt hittem, hogy mennyit maceráskodnak, de akkor még nem tudtam, hogy milyen átvizsgálásban lesz részem hazainduláskor.) Átvilágítanak mindent és nem is lenne gond, ha a táskámat nem szúrnák ki a röntgengépet figyelők... Szóval a barátságos officer közli velem, hogy ki kell nyissa a táskám, mert úgy tűnik, mintha lenne benne folyadék. Nagy csodálkozva nézek rá és mondom, hogy természetesen, tessék parancsolni széttúrni az egészet. Nem is tétlenkedik, fötri a cumót a táskában, de keze semmi izgalmasat nem talál. Ártatlan arccal mesélem közben neki, hogy ez a negyedik security kapu, amin ma átmegyek, az előbb elkoboztak minden ehetőt tőlem, szóval nem hiszem, hogy bármi izgis lenne még a táskámban. Kicsit hümmög, hogy dehát ezt látták a monitoron, de végül hisz nekem (meg magának, hiszen nem talált semmit.)
Győzelmem immár senki nem veheti el tőlem, gondolom. De a birodalom visszavág... Átjutva a kapun túlra első dolgom megkeresni a kövektező járat indulási helyét, majd a májkrémes tubust. A táskám a gazdája kezébe engedelmesen csúsztatja bele a finomságot. Minden rosszban van valami kicsi jó, gondolom. Májkrémcsempész lettem, kijátszottam a nagy és erős homeland security-t! És bár egy órás késéssel, de hamarosan indul a gépem Elvis városa felé. De jó is lesz megérkezni és aludni egy jót! Kicsit mászkálok, barátkozom a reptérrel, megnézem hogyan gyűjtik konténerekbe a havat, olvasok, majd megnézem, mi hír a továbbvivő repcsiről.
Sokként ér, hogy Memphis immár nem szerepel az uticél városok között a monitorokon. Egy darabig keresem, majd gyors vágta egy információs pulthoz, nem maradhattam le a gépről! Megnyugtat az ott dolgozó hölgy, hogy tényleg nem maradtam le, egyszerűen csak törölték a járatot. Mi van? Hát ez király. Következő gép? Másnap reggel megy. Szuper. (Tapasztalt utazóként tudom, hogy semmi ok pánikra ilyen esetekben. A légitársaság ad egy szobát egy random hotelban (fél évvel korábban Münchenben a random hotel egy 5 csillagos szálló volt 130 km-re a várostól...) és fizeti a taxit oda-vissza. Egy kis macera, de túl lehet élni. Megkérdem, hogy mi a teendőm ezzel kapcsolatban (hol a hotel, hogy fizetik a taxit). Semmi, mivel nincs semmi ilyesmi. Tessék? Hogyhogy? Hát a járatot az időjárás miatt törölték, ilyen esetben nem kell biztosítaniuk. De tud adni nekem egy tel.számot, ahol olcsó hotelekbe tudok szobát kapni. Na neee. Keresek egy nyugodtnak tűnő zúgot (nem találok), ahol meghúzhatom magam a következő 7 órára - otthon már reggeledik, asszonykámat kábán tájékoztatom, hogy még nem értem oda, de sok hangulatos viszontagságon már túl vagyok. A reptéri székek karfával vannak felvértezve, nem lehet keresztbe feküdni rajtuk. Egy szerencsés sarokban találok olyan székeket, amelyek karfája ki van törve (nálam nagyobb testűek is szembesültek az én problémámmal, sőt kezelték is a kérdést, ezúton is köszönet érte). Elfoglalom, és már annyira fáradt vagyok, hogy a közelben üvöltő tv sem zavar. Félálomban töltöm a következő fél tucat órát, ami több mint a semmi.
A májkrémcsempész kalandjai a végéhez közelednek... A repcsi amivel megyünk, tegnap is ott állt, ahol ma áll, pontosan ugyanúgy, nyitott kabinajtóval. Így már a gép felé vezető folyosón elkezdek felöltözni, és nem okoz meglepetést, hogy nagyon kemény hideg van a gépen. Magamban arra gondolok, hogy végülis nem baj ez az egész macera, legalább volt idejük letakarítani a kifutópályát, biztonságosabban indulhatunk. A valóságban inkább megtapasztaltam, hogy a repcsi vastagon jégbordás kifutópályán is fel tud szállni...
Tudjátok mi a legnagyobb poén az egészben? Megérkezek a Mariott hotelba és a szobám még nincs kész! 3 órát kell várnom, hogy bejussak és letegyem a cuccomat... Akik nem olvasták el a történet középső szakaszát, azok kedvéért elárulom. Ha lett volna gépem tegnap este, akkor az éjszakát a reptér helyett a hotel előterében tölthettem volna, mert nem volt még szabad a szoba, amit foglaltak nekem!!!
Zárásként: a májkrém isteni volt és más mulatságos dolgok is történtek velem ottlétem alatt.
