A ház rendkívül korszerű, többmilliós gépekkel ellátott intézmény hírében áll. Modern felszereltség, udvarias bánásmód, itt tényleg a beteg az eslő.
EGÉSZSÉGHÁZ – hirdetik optimistán az épület homlokzatán katonásan elhelyezett hatalmas betűk. Alattuk fázósan húzza össze magán a télikabátot két ápoló és egy páciens – szokatlanul szeles a március –, majd teljes egyetértésben cigarettára gyújtanak, és mélyeket sóhajtva, jelentőségteljesen szívják. Rosszat sejtek.
„AZ ÉPÜLETET LÉGKONDICIONÁLJUK, VALAMINT PORSZŰRT FRISS LEVEGŐ BEFÚVÁSÁVAL BIZTOSÍTJUK A LÉGCSERÉT, FENTIEKRE TEKINTETTEL KÉRJÜK, HOGY AZ ABLAKOKAT NE NYISSÁK KI” – olvasom a nyitott ablak kilincsén lógó tábla szövegét. A nyílászárókkal kapcsolatos teljeskörű tájékoztatásnak az intézmény valamiért abszolút prioritást biztosít: a rendelő ajtaján elhelyezett tábláról megtudhatjuk, „AZ AJTÓ NEM ÖNMŰKÖDŐ, AZT A NŐVÉR NYITJA BELÜLRŐL”. Talán sok itt a kényszeres vagy agresszív beteg, aki az ajtóval játszik.
A szemészeti szakrendelés várójában tizennyolc embert számolok össze. Sorszámom 0042, a mellettem ülőé 0037, a 0036 pedig az a rettenetesen bedagadt szemű lehet, aki úgy néz ki, mint Kölcsey Ferenc képmása az általános iskolai olvasókönyvben. Bizakodó vagyok, noha kétségkívül elgondolkodtató, hogy eleve négy számjegyűre tervezték a sorszámot. Vajon gyakori jelenség, hogy 0999-nél több várakozó verődik össze?
Másfél óra sem telik el, és választ kapok a fenti kérdésre. Minösszesen két várakozó kerül sorra azok közül, akik érkezésemkor itt voltak, ugyanakkor valahogyan mégis haladhatott a munka, mert soron kívül más típusú – egy betűből és három számból álló – sorszámmal érkezett betegek nyernek bebocsáttatást, miközben a földszinti betegelosztóból további várakozók szivárognak fel a szemészetre. Diákok, idősek, félvakok, komplett családok, néhányan az urológiáról is átülnek, ha már egyszer az egészségüknek szentelték a délutánt. Változatlanul velünk van 0036, aki egyre szomorúbban néz a maradék egy szemével, noha folyamatosan hívják mobilon az ismerősei, hogy tartsák benne a lelket.
Valahol mésfél és két óra között járunk, amikor feladom. Csendben veszem a kabátom, a táskám, még egyszer utoljára találkozik a tekintetem 0036-tal (az az egy szem! az mennyit dolgozhat!), a következő percben már az utcán lépdelek.
A megoldást még mindig nem tudjuk, de annyival már okosabbak lettünk, hogy nem a porszűrt levegőn meg a légcserén múlik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.