urbánpiknik

Hallom ám Panótól, hogy értelmetlen karaktereket lát a bejegyzések szövegeiben. Először úgy véltem, ez nem történet. Panó mindig úgy viselkedik, mint aki értelmetlen karaktereket lát. Mindenütt. Mondtam is neki, ha nem ismered valamelyik betűt, szólj nyugodtan. Amikor azonban kiderült, hogy még a Q betűt is látta már egy képregény lábjegyzetében, kezdtem komolyan venni az esetet.

Diagnosztikai tevékenységbe kezdtem hát, és alapos innen is, meg onnan is szemlélés után a következőt állapítottam meg: Ha Panó az internet explorer segítségével fürkészi a blogot, akkor racionális keretek között lesz az értelmetlen karakterek manifesztációjának tanúja. Ha azonban Panó a firefox szolgáltatásait veszi igénybe, akkor legföllebb csak saját pszichéje tréfálkozik vele. Vagy Nat meg én írtunk összevissza.

Kezelési javaslat a demokrácia jegyében: Aki alkotmányos jogának és individuális igényének tekinti, hogy értelmetlen karakterek között kutasson kevéssé értelmetlen karakterek után, annak az internet explorert ajánlom. Aki a jogait vagy az igényeit vagy mindkettőt máshogyan ítéli meg, az inkább használja a firefoxot.

Utókövetés: Panó most már a firefoxot használja és nem lát értelmetlen karaktereket. A blogban.

Egy megjegyzés: a címben tényleg és direkte vannak értelmetlen karakterek, tehát ezt észlelve senki se kapjon pirula után.

Vagy nem: A tévedés jogát fenntartom, okát Panóra fogom. Ha valaki az internet explorer szemüvegén át sem lát értelmetlen karaktereket, vagy ha valaki a firefox perspektívájából is észlel hasonló rendellenességeket, kérem, jelezze. Egyben az okokkal kapcsolatos hipotéziseit is tárja fel. Valamint a megoldási lehetőségek érdekelnének még. És ha meg is oldaná, akkor lenne végképp ideális a viszonyunk.

Elővárosi vasút. Két fiatal nő a szomszéd boxban. Egy diskurzus. Egy fültanú.

- És beköltöztél már?

- Hova, Matyihoz? Be. Oda be. Vettem függönyt, terítőt, poharat, tányért nem, de vázát igen, puffot is. Díszpárnát nem.

- Nem?

- Nem. Jaj, irtó sok szarság van ilyenkor, meg biztos sem vagyok benne, hogy ez jó.

- Nem?

- Nem. Mert mi van, ha nem jó? Költözzek el és hagyjak ott mindent? Miután annyi szarságot vettem? Hát de nem?

- Ja, igen.

- És te? Koleszba?

- Igen. Koleszba, ja. Tavaly is kibírtam valahogy, pedig de egy kreténnel laktam!

- Igen?

-Igen. Húzta a száját minden tanítási gyakorlaton. Érted? Semmi sem tetszett neki. Minek jön tanárnak? Érted! Semmi sem tetszik neki. Érted?

- Igen?

-Igen. Most meg egy olyannal lakom, aki nem olvas. Érted? Életében még egy könyvet sem olvasott el. Érted?

- Igen?

- Igen. Mondtam neki, olvassál már! Te fogsz tanítani, aki nem olvasol? Olvassál már! Hát miért olvasna a gyerek, ha a tanár se olvas? Hát nem?

- Ja, de.

- Hát, ja. Szókincse se lesz. Tudod mit olvasnak a kölykök? A Harry Pottert. Ezen nőnek fel, csesszed meg!

- Ja, ezen.

- Ezen, ja. És akkor ez meg nem olvas. Érted? Hát hogy adjon a gyerek kezébe könyvet, ha nem olvas? Érted?

- Ja, sehogy, hát sehogy.

- Sehogy. Na, aztán egyszer láttam, hogy könyv van a kezében. Mondom, beszarás! Mit olvasol? És tudod mit olvasott a hülye?

- Nem. Mit?

- A Rómeó és Júliát, csesszed meg, a Rómeó és Júliát. Érted? Mondom neki, te szerencsétlen, ha már olvasol, legalább ne ilyen szarságokat! Érted? Egyszer olvas, érted, de akkor is a Rómeó és Júliát! Az agyam lerohad, érted, az egyik húzza a száját, a másik meg nem olvas, csak a Rómeó és Júliát. Érted? Mondom neki, hülye fejű, miért nem Schillert olvasol inkább? Most mit akarsz tanítani a kretén kölyköknek? De olyan ideges lettem, érted. Meg a múltkor…láttam egy filmet, ilyen letöltőset, ahogy a bálnákat vadásszák. Na, attól lettem még rohadt ideges. Kinyírnám az összes bálnavadászt, érted, lelőném, de nem csak egyet lőnék bele, érted, hanem egy egész sorozatot, szitává szaggatnám, érted, föntről lefele, meg keresztbe, teljesen szétlőném az összes bálnavadászt, meg azt, aki nem olvas…

- ...

- ...

- Apám értem jön a pályaudvarra. Elvigyünk?

- Ja.

Én egész úton olvasni próbáltam, de a fönti diskurzus újból és újból elterelte figyelmemet. Biztosan éreztem, hogy egy ilyen tanár mellett nem mernék nem olvasni. Na de olvasni sem mernék! A kezemben lévő GEO-t - címlapját eltakarva (hátha listás) - óvatosan a táskámba csúsztattam, majd igyekeztem felegyenesedni úgy, ahogyan azt egy kizárólag Schiller-olvasó tenné, de még görnyedtemben eszembe jutott az a Shakespeare-életrajz, ami az éjjeliszekrényemen hever. Ujjlenyomatom rajta. Ha talán a paplan alatt zseblámpával néhány oldalt… – öntött el a bűnös vágy. Görnyedt maradtam Pestig. Gerincem most már nyilall, ezért vezekelnem kell, érzem. Nem tudom…1 üdvözlégy és 3 Schiller megteszi?

A kisföldalattin nekem szegezte a kérdést egy külföldi házaspár, hogy milyen módon tudnának eljutni a Gellért térre. Mondom, egyszerűen csak sztéjeljenek ezen a járművön, aztán getoffoljanak a Deák téren, majd ott cséndzseljenek a 47-es vagy a 49-es villamosra. Ennek ellenére megértették. Időközben rájöttem, hogy a fent nevezett villamosok nem közlekednek. Mondom, ádőr idea van nekem, ne villamost keressenek, hanem helyette inkább pótló buszt. Bólogattak, nyugalmukat megőrizve.

A Deákon együtt szálltunk le. Tanácstalanul nézegettek, merre is induljanak. Odaszóltam kegyesen: kamoljatok velem, mutatom a véjt. Köszönték. Tíz métert tettünk meg, amikor ellenőrök hálójába gabalyodtunk. Hol a jegy? - kérdezték a predátorok. Nekem volt, az ellenőrök elszontyolodtak. Na de a külföldiek? A külföldiek a menekülő útvonalat keresték, de aztán mégsem adták olyan könnyen. Hol tudnánk jegyet venni? - nyerték vissza nyugalmukat. Nálunk, e! - válaszolták az ellenőrök. Mennyi lesz? - tudakolták a külföldiek. Hány jegyet akarnak? - ravaszkodtak az ellenőrök. Kettőt, nyilván - kaptak rá a játék ízére a külföldiek. Akkor kétszer 270 Forint - próbálták lekanyarítani az ellenőrök. Eurót elfogadnak? - bonyolították mégis a külföldiek. Eurót? - akadt fenn a szemük az ellenőröknek. Nem úgy, itt Forint van - fűzték tovább, most már érzelmi szálon az ellenőrök. Csönd. Csönd még. Váltani kell! - csillant fel a szeme az egyik ellenőrnek. Aha, aha, hol tudnánk váltani - örültek a külföldiek a játék folytatásának. Fönt - kurtították az ellenőrök. Na, gyerünk most már, keressünk egy pénzváltót - lett elegem nekem. Hacsak… - állított meg az egyik ellenőr - hacsak meg nem oldjuk mégis. Pontosabban? - gyanakodtam én. Te adol nekik kettőt - fordult az egyik ellenőr a másikhoz -, én kifizetem neked Forintban, ők kifizetik nekem Euróban. Mégiscsak ér valamit a magyar oktatási rendszer - lelkesedtem magamban. A külföldiek is ilyesmit gondolhattak, bólogattak. Akkor tehát mennyit is fizetünk? - akarták tudni. Hát, nem tudom - nézett az egyik ellenőr a másikra, majd a másik vissza az egyikre. A jegy 270 Ft, ha jól tudom, az Euró 250 körül szokott lenni - tettem kísérletet rá, hogy a holtpontról elmozduljunk. Neeeeeeeeeeeem úúúúúúúúgy – tárta szét a karját az egyik ellenőr - mostanában csak 230 körül mérik - emelte fel mutatóujját megrovón. Jó, akkor legyen 230 - türelmetlenkedtem én -, a két jegy 540, két Euró 460, három Euró 690. Hát persze, hogy 3 Euróban sikerült megalkudni végül. Euró a külfölditől az egyik ellenőrhöz, Forint az egyik ellenőrtől a másikhoz, jegy a másik ellenőrtől a külföldihez. Mostan akkor tessék kezelni! - alkotottak testükből karámot az ellenőrök. Akkor ezzel most tovább utazhatunk? – naivkodtak a külföldiek. Ájm öffréjdelek, nem, ezzel csak a már megtett utat fizettétek ki - ábrándítottak ki őket. Mosolyukat semmi sem lohasztotta, de arra sem tettek kísérletet, hogy újabb jegyeket szerezzenek valahol.

Felkísértem őket a villamospótló busz megállójához. Szőrprájz - mondom-, múltkor még itt állt meg a nyavalyás, de most hová a fákkba lett? Egy honfitársamhoz fordultam: Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy hol van most a villamospótló busz ideiglenes megállóját pótló megálló? Én is azt keresem - fordult az illető saját tengelye körül 360°-ot, miközben gyors szemmozgásokkal mind vertikális, mind horizontális síkban a teret pásztázta. Együttesen folytattuk utunkat. Az utca túloldalára szerettünk volna átkelni a zebrán, de látóterünket egy ott parkoló, utasokat nem szállító busz zavarta. Mind túléltük végül. Elhaladtunk egy szintén parkoló, utasokat nem szállító busz mellett, majd eljutottunk egy táblához, amely egy bizonyos 149-es busz megállóját volt hivatott jelezni. Ez az! - szakadt ki belőlem. Igen ám, de a busz útvonal-ismertetője szerint ez a járat csak részben pótolja a 49-es villamost pótló egykori busz egykori útvonalát. A Gellért téren például véletlenül sem megy át, helyette a Karinthyn gomolyog. Ez itten hez csénzsd - villantottam most már egy pillanatnyilag megfelelőnek tűnő igeidős szerkezetet is én. Nídelem a térképedet - szegeztem a még mindig mosolygó külföldihez jogos igényemet. Azon aztán megmutattam neki, hol van most, hova viszi a pótló buszt pótló busz, de főleg, hogy ahhoz képest hol a Gellért tér. A külföldi mindent bekarikázott, feleségével egyetemben nem hagyta abba a mosolygást, pedig jegyük még mindig nem volt, ellenben köszöntek mindent nagyon, aztán újra, majd kezet fogtak velem és integettek. Szerintem még mindig ott állnak. Én ellenben bementem egy papírboltba papírt venni. És kaptam. Papírt. És ez azért már mégiscsak meglepő.

Egy nap bementem az APEH egyik kirendeltségére, hogy egészségbiztosítási járulék fizetésére szóló egyéni szerződést kössek. Jó példa ez arra, hogy kell a mégoly baráti olvasót is az első mondat után elveszíteni: elég egy sikítófrászt kiváltó intézmény emlegetése, valamint egy felfoghatatlanul bonyolult nevű jogviszony felvázolása. Az APEH-nak vajon ezért nincsenek barátai? Én nem szeretnék erre a sorsra jutni, ezért azon áldozatkész barátaimnak, akik hajlandók voltak a negyedik mondatig eljutni, hálából leegyszerűsítem: bementem a fent nevezett intézményhez szerződést kötni.

A kerületi kirendeltség egy panelrengeteg közepén található panelapeh. Először nem is találtam meg. A helyi lakosokhoz fordultam tanácsért. Hohóóóó, ott van ni, ismerjük ám jól! – sandítottak huncutul egy, a maga 2-3 szintjével a tízemeletes téglatestek között alattomosan megbúvó dobozra. Masni nem volt rajta, mégis kíváncsi lettem, mit rejthet ez a doboz. A földszinten kalickába zárt portárs csipegette ozsonnáját. Jobbra, lépcsőn fel, második emelet, megint jobbra, aztán majd rájön – igazított el, pedig én csak addig jutottam a kérdésemmel, hogy Merre van az...

Rendkívül érdekelt, mit jelenthet az a kitétel, hogy aztán majd rájön. Izgalmamban kettesével vettem a lépcsőfokokat, majd befordultam a második emeleti folyosóra. A linóleumcsík egy 5 méterrel odébb álló biztonsági őr jelmezbe öltözött, nálam ( 170 cm, 55 kg) alacsonyabb és vékonyabb, ijedt képű suhanc alá futott. Egy ajtószerű résből lépett ki az imént, és egy másik ajtószerű rés felé tartott, amikor meglátott engem. Léptében megmerevedett, kezében egy teáskannát tartott. Úgy 5-6 másodpercig meredhettünk egymásra, már-már egy mátrixos körképet alkottam a kimerevedett testről, mikor megszólalt: Na végre, hogy itt van, régóta várjuk! Döbbenten néztem rá: Hiszen én nem is jelentkeztem be! Az őr izmai ekkor elernyedtek, majd rámvigyorgott: Vicceltem ám. Úgy tűnik, a portárs is járt már a másodikon, mert tényleg rájöttem: ez elég bolond helynek tűnik, biztosan az APEH.

Két hónap múlva aztán visszatértem a fent nevezett intézménybe, hogy a fent nevezett szerződést felbontsam. Most egy idősebb úr fogadott: vidám szemek, fekete bőrkabát, nálam egy fejjel alacsonyabb termet – úgy tűnik, ez követelmény. Egy asztal mögött ült, előtte millió nyomtatvány. A 3-szor 3 m-es helyiségben rajta kívül még 4 ember gubbasztott, a kezükben iratok, fecnik, nyomtatványok. Mintha egy pókerpartiba csöppentem volna, az arcuk is olyan kifejezéstelen volt, csak éppen cigarettafüst nem gomolygott. Az érdemi munka egy harmonikaajtóval elválasztott helyiségben folyt.

A vidám kis fickó megkérdezte tőlem, mit segíthet. Mondom: szeretnék egy olyan nyomtatványt, amivel lemondhatom az egyéni szerződésemet. A fickó rámeredt a kínálatra, már szinte osztott nekem is. Rájött azonban, hogy pont ilyen nyomtatványa nincs. Talán a harmónikaajtó mögött - mondta. Az egyik játékos, aki a sarokban gubbasztott a térdére könyökölve, fejét lógatva, rezignáltan felpislantott: Az internetről letölthető. A vidám kis fickó kontrázott: Jaj de jó! Mondom: Ez tényleg jó, de úgyis be kell jönnöm, hogy leadjam a kitöltött nyomtatványt és egyéb vonatkozó iratokat. Meg kérdéseim is szoktak lenni, értetlen vagyok ugyanis. A vidám kis fickó szája lebiggyedt, a játékos fürkészett: Most akkor passzol? Rövid tétovázás után megkérdeztem: Vajon mennyi idő alatt lehet a harmónikaajtó mögé bejutni?A vidám kis fickó kinyújtotta bal karját, félkört írt le vele a várakozókra mutatva: Nagyjából 4-5 ügy után. Az „ügy” kifejezés kijózanított: Az sok! Akkor inkább pillanatnyilag az internetet választom. A vidám kis fickó gratulált, a rezignált úr bólintott és újra lelógatta fejét: Passzolt – gondolta tán.

Dolgom végezetlen baktattam lefelé a lépcsőn. Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor valami bevillant balról. Visszaléptem, rámeredtem: ÉHES FARKAS BISZTRÓ. Abban a pillanatban megértettem, mi kínozza népünket: az APEH gyomrába éhes farkas vackolta be magát.

Nat felvetése kapcsán, miszerint:

„ne feledjük azonban: ez volt az ára annak, hogy az önök utcája - amelyben türelmes, józan emberek laknak - korszerűsödjön, megszépüljön, egyszersmind felkészüljön egy következő évezred kihívásaira, és immár csatornázva, pazarul megvilágítva, másfél sávon (!) vezesse az évekkel ezelőttihez képest többszörösére duzzadt forgalmat”

Béla szomszéd esetét idézném, aki reggel, munkába menet, valamint este, munkából jövet mindig talál egy ismerőst, akivel elbeszélgethet. Ha nem talál, akkor megismerkedik valakivel, akivel a későbbiekben majd, ha munkába menet vagy onnan jövet találkozik, elbeszélgethet.

Egy napon Béla fél kiló kenyérrel a hóna alatt éppen a fent említett másfél sávos utcán beszélgetett egy ismerősével Wittgensteinről, Zoláról, a BKV adatbázisáról (amelyet munkaidőben kezel), valamint a lét értelméről, közben a csillagokat kémlelte és jobb lábfejét lazán előrehelyezte pihentetés céljából. Ott tartott épp, hogy a létnek tán nincs is értelme, amikor a jobb lábfején egyszerűen áthajtott egy arra haladó autó. Ebben a pillanatban Béla, a csillagközi utas, az aszfaltlét gyötrelmei közé zuhant, és kijelentette: Ééééééééén ezt feljelenteeeeeeem! - és a távozó autó rendszámtáblája után hunyorgott, hátha elkaphatná. Elkapta. Bement a rendőrségre (jobb lábfejét is felhasználva erre a célra, egyébként), ahol elmondta, hogy: Kéremszépen, az én jobb lábfejemen megállás nélkül áthajtott a következő rendszámú autó... - és diktálta. Megállás nélkül? – morfondírozott a policájirodista. Hát ha megállt volna rajta, az jobb? – vetette fel az ötletet aztán. Cserbenhagyott, úgy értem – helyesbített Béla. Jjjjjjó! – bólintottak neki, mire Béla hazaindult. Útközben vett fél kiló kenyeret, a hóna alá csapta, majd egy ismerősével találkozván Wittgensteinről, Zoláról, a BKV adatbázisáról, valamint a lét értelméről beszélgetett, miközben a csillagokat kémlelte, sajgó jobb lábfejét lazán előrehelyezve pihentetés céljából.

Így teltek a napok, szakasztott így, majd fél év múlva Béla kapott egy levelet a rendőrségtől, miszerint hivatalosan közlik vele, hogy a sértett jobb lábfejnek igazságot szolgáltatni nem tudnak, pedig próbáltak, de a tettesnek sajnos nem sikerült kézbesíteniük a számonkérő levelet, ő maga pedig nem jelent meg, hogy azt a későbbiekben önként átvegye és így elnyerhesse méltó büntetését. Ezért Bélának jár egy sajnos, valamint 8 napon belül fellebbezhet, ha akar.

A történetet Béla a másfél sávos utcán adta elő nekem, ahol egy napon összefutottunk. Volt nála fél kiló kenyér, jobb lábfejét lazán előrehelyezte pihentetés céljából, de nem beszélt se Wittgensteinről, se Zoláról, se a BKV adatbázisáról, mégcsak a lét értelméről sem és a csillagokat sem kémlelte, mert akkor már szíve fölött őrizte ezt a levelet és mutatta a világnak örök tanulságul.

Azóta gondolkozom az örök tanulságon, de csak nem akadok a nyomára. Ha nem lett volna Bélánál fél kiló kenyér, akkor nem hajtanak át a lábfején? Vagy ha Wittgensteint kihagyta volna azon a napon? Zolát? Sosem tudjuk már meg. Béla is felhagyott azóta a küzdelemmel: házát eladta, nőhöz költözött, mely nő 200 méterrel lakik csak odébb, ahol ugyanúgy másfél sávos az út, járda nincs, ám a ház árából Béla vett egy autót és most azzal jár. Meg lehet-e menteni a világ jobb lábfejeit a szén-dioxid kibocsátás növelése nélkül? Tudja-e valaki a választ? Azt az esetleges felvetést, hogy az önkormányzat szélesíthetné az utat, de még egy járdát is csatolhatna hozzá, naivnak tekintem, így a blogból technikailag kitiltom (ha rájövök, hogyan kell).

-Mi történt? –tettük fel a kérdés, amikor az önkormányzat által megbízott szakemberek megjelentek az utcánkban, hogy megkezdjék a csatornázást. Apró műhibának tekinthető csupán, hogy a markológép átszakította a telefonzsinórt. A mi utcánkban türelmes, józan emberek laknak, tudtuk, hogy az egyik fajta szakember által okozott kárt egy másik fajta szakember bevonásával ki lehet javítani. Kicseréltettük tehát a telefonzsinórt, majd kezdetét vette a hacacáré. A hozzávalók: ütvefúró, markoló, teherautó, úthenger, csákány, lapát, hegesztő felszerelés, talicska, útlezáró kordon, sörös üveg, szalonna, atléta trikó.

-Hol megy be önökhöz a víz- és a gázvezeték? –kérdezték egy napon a szakemberek. Megmutattuk. A vízvezeték vonalában egy feltűnő színű rongyot kötöttünk a kerítésre, a gázvezeték útját pedig a Gázművek által egykor elhelyezett jelzések mutatták. Némi saccolást kívánt ugyan a vezetékek pontos vonalának meghatározása, de tapasztalt szakembereknek az ilyesmi nem okozhat gondot.

-Mi történt? –tettük fel a visszatérő kérdést egy napon, amikor hiába nyitottuk ki a csapot, abból egy csepp víz sem folyt.

-Hát, kicsit eltörött a vízvezeték –válaszolta a tátongó gödör fölé hajolva egy buksi fej. És valóban, a diagnózis kissé óvatos volt ugyan, de lényegét tekintve igaz: a mélységes gödörben a kettétört csőből ömlött a víz.

-Hogyan történt? –érdeklődtünk, a kerítésre aggatott feltűnő színű rongy felé sandítva.

-Hát, gyökér nőtt a vezeték fölé. Át akartuk vágni a gyökeret, de alatta volt a vezeték. Azt is átvágtuk. Véletlenül.

Próbáltuk megérteni a helyzetet. Elképzeltük a szakembert, amint a kritikus vonal mentén óvatosan csákányoz. Egyszercsak csákánya megakad egy gyökérben. Hát ez meg hogy kerül ide? -tűnődik meglepetten, miközben szusszanásnyi időre az út mellett terebélyesedő öreg nyárfa árnyékába húzódik. Lehet persze, hogy nem a nyárfa gyökerére bukkant, hanem a mellette magasodó diófa nyúlványa hátráltatta munkáját vagy esetleg a tuja alfele. Akárhogyan is, a fák megdöbbentően alattomos földalatti tevékenységet folytatnak. Nem baj, nem baj, egy gyökér nem szegheti a szakember kedvét, vágjuk át. Sutty.

A mi utcánkban türelmes emberek laknak. Tudjuk, hogy az egyik fajta szakember által okozott kárt egy másik fajta szakember bevonásával ki lehet javítani. És valóban, este már ismét folyt a csapból a víz. Kicsit barna, kicsit zavaros, de víz. A csatornázási műveleteket másnap folytatták. Zajos, de eseménytelen napra számítottunk, hiszen tudtuk, hogy a víz- és a gázvezeték mintegy 10 méternyire van egymástól, egy ekkora szakasz megmunkálása pedig igen sokáig tart. A munkagépek dübörgése azonban egyszerre megszűnt, majd a néhány perces csendet emberi hangok moraja váltotta fel.

-Mi történt? –kérdeztük ismét az utcára érve.

-Hát, egy kicsit megint elszakadt a telefonzsinór –vakarta a fejét az egyik szakember.

-Hogy történhetett ez? –sikoltotta a szomszéd úr, akinek furcsán vibráló tekintete már-már arra engedett következtetni, hogy türelme esetleg fogytán van. Ő is, mint az utcában mindenki, 10-15 éves igénylés után kapott csak telefont, valamikor a ’80-as évek végén. Talán ez az emlék is érzékenyebbé tette őt. –Hát nem látták, hogy ott van a zsinór? –okvetetlenkedett.

Tényleg, vajon nem látták, hogy ott van a zsinór? Próbáltuk megérteni a helyzetet: A csatorna lent van. A telefonvezeték fönt van. Amikor a szakember csatornázik, akkor lefele néz és nem tűri, hogy bármi elterelje a figyelmét. Csupán egy dologra koncentrál.

És közeledett a gázvezeték. A mi utcánkban türelmes emberek laknak, de félősek, ijedősek. A nagy bummokat nem szeretjük, ellenben jól esik meleg vízben fürödni, és naponta legalább egyszer a gáztűzhelyen elkészített meleg ételt tenni az asztalra. Némi megnyugvással tekintettünk a mikrohullámú sütőre, ha a gázvezetékkel történne valami, majd ott melegítünk vizet. Ez a megnyugtató érzés azonban hirtelen szertefoszlott, amikor rádöbbentünk, hogy a villanyvezeték a gázvezetékkel nagyjából egy vonalban húzódik, csak míg az utóbbi lent, a föld alatt, az előbbi fönt, a magasban. Mivel pedig a szakemberek éppen lefele koncentráltak… Bíztunk a szerencsében, a szakemberekkel pedig sűrűn kommunikáltunk. Az összefogás meghozta gyümölcsét: mindkét vezeték épségben maradt.

Nagyjából egy hónapos megfeszített munkával a szakemberek végre befejezték a házunk előtt húzódó rövidke útszakasz csatornázását, a gödröt betemették, leaszfaltozták. De jött az eső. Az aszfalt lassan süllyedni kezdett. Behorpadt, majd megtört.

-Mi történt? –kérdeztük a visszatérő szakembereket, amikor ütvefúróval és markolóval ismét gödröt ástak a behorpadt útszakaszon.

-Megsüppedt –mondták. Eláztatta az eső –folytatták elszontyolodva. Nem számítottunk rá, hogy esni fog –tették még hozzá.

Cudar idők járnak, valóban. A tél már nem tél, a nyár már nem nyár, és néha, a legváratlanabb időpontokban elkezd esni az eső. Olykor több napig is esik. Víz szokott ilyenkor esni az égből, és ez a víz nedves. Nedves és eláztatja a földet. Mindenre nem lehet felkészülni.

A szakemberek reparáltak, majd újból betemették a gödröt, de nem aszfaltozták le. Megpróbálták előbb, hogyan viselkedik a gödör. Néhány nap múlva aztán ismételten kilapátolták a földet.

-Mi történt? –kérdeztük immár sokadjára, fásult hangon.

-Megnézzük, hogyan sikerült –mondták a szakemberek okosan.

-És hogy sikerült? –néztünk rájuk könyörgőn.

-Jóóól –válaszolták a szakemberek megfontoltan.

A gödröt betemették, néhány napig locsolták, majd leaszfaltozták. Az utca hátralévő szakaszán viszonylag simán vették a (most már tapasztalt) szakemberek az akadályokat és pár hét múlva megszűnt a zaj, ismét megnyitották az utcát.

Kész! Suttogták reménykedve utcánk türelmes lakói. Kész! Már csak egy problémánk volt: néhány utcai lámpa időközben kiégett, de eddig az Elektromos Művek szakemberei nem fértek volna hozzájuk. Na, majd most. A hibát bejelentettük, ám a megoldás váratott magára. Megtudtuk ugyanis, hogy a régi villanyoszlopokat néhány héten belül újakra akarják cserélni, nincs tehát értelme addig új izzókat becsavarni.

Említettem már, hogy a mi utcánkban türelmes emberek laknak? Kivártuk azt a néhány hónapot, amelyet az Elektromos Művek kicsinyítve néhány hétként említett. Egy napon az ütvefúró ismerős zajára kapta fel mindenki a fejét, a szakemberek ugyanis az új oszlopok helyét vésték az aszfaltba. Estére szembesültünk munkájuk eredményéve: az új oszlopokat felállították a régiek mellé, a vezetékeket viszont nem kötötték át. Az utca egyes szakaszain az este beálltával továbbra is koromsötét volt, és maradt még néhány hétig.

Egy nap azonban mint egy visszatérő vészmadár, ismét rikácsolni, sivítani kezdett az ütvefúró.

-Mi történt? –kérdeztük, immár félőrültként.

-Egy méterrel kijjebb tesszük az oszlopokat –válaszolták türelmesen a szakemberek.

És a néhány héttel azelőtt felállított oszlopokat tényleg áthelyezték. A vezetékeket még ekkor sem kötötték át, viszont kicserélték a kiégett izzókat a régi oszlopokon. Ezt már nem próbáltuk megérteni. Ahhoz a mi intellektusunk renyhe.