A szociotipp

A társadalomból mintát venni, és az elidegenedés mértékét szociológiai terepmunka keretében megvizsgálni úgy kell, hogy az ember autóba száll, kanyargós utakon halad, majd Budapest határában, egy erdő ölelésében, korom sötétben, egy kisforgalmú, de nem elhagyatott aszfaltúton beszerez egy defektet. Bekapcsolja a vészvillogót, kiteszi a háromszöget, neurotikusan ugráltatja a zseblámpa fényét a csomagtartóban, szétterít a földön 10-15 féle különböző eszközt, majd imígyen egy sávot elfoglalva másodmagával konzíliumot tart a punnyadt jobbelső felett. Javasolt mindezt enyhén szitáló esőben végrehajtani (PhD-fokozattal felhőszakadás is megengedett). A terep ilyetén előkészítése után következik maga a vizsgálat. Javasolt időtartam: 1 óra. Teendőink a következők:

1. Forgalomszámlálás: az egy óra alatt mellettünk elhaladó autók mennyisége (példánkban legyen mondjuk 67 - megjegyzés: számlálni pontosan érdemes, nem ilyen slendrián módon).

2. Az egy óra alatt folyamatosan jöjjünk-menjünk, tűnjünk el az autó mögött, majd bukkanjunk elő ismét, a zseblámpa fényével nonfiguratív ábrákat vázoljunk az éjszakába, és igen feltűnően szerencsétlenkedjünk (példánkban ezt a lépést -elhihetik- egész pontosan sikerült végrehajtani).

3. Egész idő alatt egyszer se tegyünk olyan mozdulatot, amely alapján az arra hajtó autók utasai arra következtethetnének, hogy segítséget szeretnénk kérni tőlük.

4. Felajánlásszámlálás: az egy óra alatt mellettünk megálló és segítségét önként felajánló (esetleg tényleges segítséget nyújtó) autósok mennyisége.

Ezen a ponton megkérek minden kommentképes olvasót, hogy tippelje meg példánk felajánlásszámlálásának eredményét! Azaz: a (nagyjából) 67 autós közül vajon hány ajánlotta fel a segítségét egy óra alatt? Panó kollega a vizsgálat beépített embere volt, ezért a tippelésből maradjon ki, nyomatékosan kérem, ne torzítson! A bejegyzést 2 nap múlva a tényleges mérés eredményének ismertetésével folytatom. Tehát a tippek...

A szociotipp szociovizsgálata

A társadalomból mintát venni, és a mintának az elidegenedés mértékével kapcsolatos attitűdjét a következő lépésekben kell vizsgálni:

1. Az ember leírja szerencsétlenkedésének történetét.

2. Szociotipp formájában mozgósítja mások társadalmunkkal kapcsolatos véleményét.

Most, hogy az adatokat begyűjtöttem és feldolgoztam, közlöm az objektív tényeket:

A szociotipp eredménye: 0 és 1, átlag=0,5

A tényleges felajánlásszámlálás eredménye: 4

Tehát a szitáló esőben, sötétben, Budapest határában, erdőszélen szerencsétlenkedő defekteseknek 1 óra alatt 4 autós ajánlotta fel spontán (tehát minden kérés nélkül) a segítségét. A szociotipp eredményét tehát 3,5 emberrel túlszárnyalta a valóság. Kiegészítő adatok: a 4 emberből 2 tényleges segítséget is nyújtott (1 az emelőt üzemelte be, 1 pedig teljes egészében kicserélte a kereket), a további 2-nek pedig már nem akadt dolga, ezért köszönettel visszautasítottuk a felajánlásukat.

Egy valamirevaló szociológiai tanulmány végéről nem hiányozhat az objektív tények teljesen szubjektív torzítása értelmezése. Az egyetlen példából levont tanulság a következő: Társadalmunk nem annyira elidegenedett, mint amennyire mi azt gondolnánk (magam is 0-t vagy 1-t tippeltem volna). Panó kollegával feltettük magunknak a kérdést: Vajon elvárható-e bárkitől is, hogy egy ilyen helyzetben megálljon, és minden kérés nélkül felajánlja a segítségét? Panó kollegával válaszoltunk is magunknak a magunk által feltett kérdésre: A fene tudja, morálja válogatja, de szerintünk ez nem elvárható, hiszen a defektesek hívhatnak autómentőt, segítőkész családtagot/barátot/ismerőst vagy maguknak taxit. Ha azonban ember áll az út közepén, és zseblámpával egyértelműen jelez, hogy álljál meg és segíts kérlek, akkor illik (persze ezt is morálja válogatja). A (nagyjából) 67 arra hajtóból 63 hasonlóan gondolkozhatott, hiszen nem álltak meg, 4-en azonban nem érezték annyira elidegenedettnek a társadalmunkat, hogy emiatt maguk is elidegenedtek volna. És ez - szerintünk - igen jó arány. És ha még azt is közlöm, hogy senki sem dudált, nem üvöltöttek ránk, nem jöttek nekünk, és nem lopták el a háromszöget, akkor én magam is arra kezdek gyanakodni, hogy csak a fantáziám szüleménye volt ez az eset. Akárhogyan is, Panó kollegával külön megdöbbentünk, mikor belegondoltunk, hogy közös útjaink eddigi három budapesti defektjén mindig mások dolgoztak: egyszer egy haver, egyszer egy kocsmából kiforduló banda, most meg különböző autósok. A mi defektes magatartásunk pedig minden időben konstans: szerencsétlenkedünk.