urbánpiknik

Budapesti kultúrtörténeti városnéző sétáim egyikén, egy tikkasztó nyári délutánon a Bazilika kilátótornyába készültem. Ha már Bazilika, akkor gondoltam, teszek egy próbát, hátha megnézhetem magát a templomot is, noha nyáriasan voltam öltözve, azaz a 37 fokos hőségben nem viseltem vállat elfedő pulóvert, kiskabátot.

 

Túlzott várakozásaim nem voltak, és valóban, alig léptem be a kellemesen hűvös térbe, máris ketten startoltak rám két különböző irányból, élénk gesztikulációval jelezve (mert nem feltételezték, hogy magyar vagyok, más nyelven pedig nem tudnak), hogy fedetlen a vállcsúcsom. Amikor kiderül, hogy honfitársuk vagyok, a biztonság kedvéért kapok egy rövid, de vehemens kioktatást, „nem értem, az emberek nem gondolkodnak el azon, hogy hogyan öltözzenek fel, ha templomba mennek, meg ne sértsem, kisasszony, igazán nagyon csinosan néz ki, de így akkor öltözünk, ha fürdőbe készülünk”. Hiába érvelek azzal, hogy pontosan úgy vagyok öltözve, ahogy körülöttünk minden második ember, lévén rendkívül meleg van, „nézze csak meg azt a csoportot, na, nézze csak, azokat most dobtam ki”.

 

Elkerülendő a további komoly kártéteményt, amelyet mezítelen felkarom látványa okoz a katolikus egyház egésze számára, a felszólítás szerint elkotródom. Valamely logika nyomán a kilátótoronyra nem vonatkoznak azok a szigorú morális előírások, amelyekhez az egyház minden körülmények között tartja magát, így ott kedvemre jövök-megyek a magam erkölcstelen módján.

 

Csak azt nem értem, hogy mi van akkor azokkal a fedetlen vállú és hátú, esetenként dekoltázzsal feltűnést keltő menyasszonyokkal, akik e templom falai között élik át életük legszebbnek mondott napját.

 

Ja, ők fizetnek.