Braunherz-Klenovits Regina, aki már rég nem hitt az emberiségben és általában a világ józan belátáson alapuló működésében, egy napon ismét arra ébredt, hogy magasföldszinti lakásának ablakán kipillantva egy kiadós halom szanaszét szórt vegyesszemét látványa fogadja. Braunherz-Klenovits Reginát azonban nem olyan fából faragták, hogy e felfedezés különös megrázkódtatást jelentett volna számára; a különféle kormányhivataloknál lehúzott évek (mondják, egyes hivatalok esetében egy esztendő valójában háromnak számít) állandó edzésben tartották jobb sorsra érdemes idegrendszerét.

 

Először a konyhába ment és rezignáltan feketét készített; félig leeresztett pillákkal kavargatta a forró főzetet. Majd lassú, álmos mozdulatokkal magára húzkodta ruháit – pulóvert is és sárkabátot, mert a hat hónapja tartó esős évszak csak nem akarta átadni helyét a száraznak – és elindult, hogy megkezdje más emberek átlagosnál gyorsabb meggazdagodását célzó napi tevékenységét az aktuális kormányhivatalban.

 

Braunherz-Klenovits Regina rögvest magához tért, amint átlépte a hivatal küszöbét. Odabent máris ide-oda cikáztak az értelmetlenül kiosztott feladatok, a korai óra dacára nagyban folytak a tét nélküli és sehová nem vezető ordibálások, azaz javában zajlott a napi rendes ügymenet. Braunherz-Klenovits Regina szeme kipattant; néhány másodperc elég volt, hogy felvegye a ritmust. Felvillanyozva ült le íróasztalához, és tettrekészen, jókedvűen látott munkához.

 

Már jó két órája derűsen dolgozott, amikor a napi sajtóban felfedezett egy cikket: a köztisztaság fenntartásáról szóló írás eszébe juttatta a vegyesszemetet az ablak alól. Voltaképpen már régóta bántotta ez a dolog. A narancssárga szemétgyűjtő láda évek óta állt ablaka alatt megingathatatlanul rögzített fém lábain, környékét rendre elborította a szemét, és ez láthatóan senkit nem zavart. Braunherz-Klenovits Regina megkereste hát a vélt (és vétkes) szolgáltató ügyfélszolgálati telefonszámát, és különösebb várakozás nélkül feltárcsázta. Unott, nyomokban udvarias, de készségesnek távolról sem mondható női hang közölte a vonal másik végén, hogy a bejelentett köztéri szemétgyűjtő ládát, amint lehetséges, munkatársai ellenőrizni fogják.

 

Braunherz-Klenovits Regina természetesen jól tudta, hogy nem fogják, sőt, azok után, hogy bejelentette, lehetőség szerint a kerülettől is távol tartják magukat egy darabig, elvégre ki a fene akar szemétben turkálni. Munkaidejének további részét azonban teljes hosszában kitöltötték az értelmetlenül kiosztott feladatok, így estére az egész dologról megfeledkezett. Idegrendszerében még őrizte a kormányhivatal aznapi hektikus tempóját, de lélekben már a kiadós esti semmittevésre készült, amint otthonához közeledett a késő délutáni órákban.

 

És akkor teljesen váratlanul, amint a kutyaszaros utcasarkon befordult, Braunherz-Klenovits Reginával egy szempillantás alatt megfordult a világ.

 

Nemhogy a vegyesszemét tűnt el magasföldszinti lakásának ablaka alól, de eltűnt kompletten a szemétgyűjtő láda. Nem nyomtalanul azonban. Felbukkant egy sarokkal odébb – tisztán, netten, szemétmentesen. Hetykén állt ott, mintha onnan figyelné kihívón Braunherz-Klenovits Regina reakcióját. Nem hiába. A máskor pókerarcú Braunherz-Klenovits Regina nehezen lett úrrá megdöbbenésén.

 

Csak később, miközben kiadós esti semmittevését végezte, hasított szívébe a fájó felismerés: a szemétgyűjtő láda az ablaka alatt, amit már úgy megszokott, nincs többé. Másnak az ablaka alatt áll.