„Cc…cc…ccc……..cuuuuuuuuuuppppppppp!” – hallatszott, és a papírdobozból előhalászott eldobható gumikesztyű máris fenn volt a kézen. Az egyiken. Elismerő moraj a pult előtt sorakozó vásárlók körében. Nem volt hát hiábavaló a négy-öt perces várakozás. A csemegepultos bizonyára fejkötőjét igazította, kezeit fertőtlenítette előírásszerűen a kulisszák mögött, mielőtt a vásárlók színe elé lépett. És most még kesztyűt húz!

 

- Mit parancsol?

- Négy pár juhbeles virslit kérek.

 

Semmi hezitálás, már nyúl is a virsliért rutinból, matat a párak között, számolja a négyet – a kesztyűtlen kezével.

 

A másikat – a kesztyűset – látványosan eltartja, magasra emeli, olyanformán, mintha a legfinomabb londoni szarvasbőr modellt próbálná.

 

- Már ne haragudjon, akkor minek a kesztyű?

- Az egyik kezemen kesztyűnek kell lenni, kérem.

- Ezt értem, de akkor miért nem a kesztyűs kezével nyúl az áruért?

- Általában a kesztyűs kezemmel nyúlok az áruért.

- De hát az előbb nem azzal nyúlt.

- Parancsol még valamit?!