Mintegy 30 millió évvel ezelőtt egy pontosan meg nem határozott napon egy tengeri sün a közelben csoportosuló tengeri liliomok szándékait fürkészve oly szerencsétlenül ütközött egy fésűskagylóval, hogy mindketten legott spirális vonalú süllyedést szenvedtek el. Az első 10 méteren még úgy tűnt, hogy van remény. De nem. Lerakódtak. Ez egy szomorú történet, ráadásul csak egy a sok-sok milliárdból. Na, mindegy.

Ülepedtek, morzsolódtak, majd egy nagy egész részeként megtörtek, aláékelődtek, felgyűrődtek és a felszínre bukkantak. Aztán koptak. Nap, nap után koptak. Azért ligetet növesztettek a hátukra, meg néhány már nem tengeri sünt. Hébe-hóba átmasírozott rajtuk  egy-egy római, átnyargaltak a honfoglaló magyarok, majd a középkorban kevéssé hősies, ám békés emberek kezdték kapirgálni róluk az agyagot. Téglát égettek. És jöttek a német, az osztrák és a lengyel telepesek gyümölcsöt termeszteni és jószágot legeltetni. A XVIII. század végére szőlő települt, a szomszédban pedig egy trinitárius kolostor és templom nőtt ki a földből. II. József a szerzeteseket űzte el, a filoxéra pedig a szőlőt pusztította ki. A kolostorból még a XVIII. században kaszárnya, katonai kórház és szerszámraktár lett, a szőlő helyén pedig a XIX. század végén immár ipari méretű agyagkapirgálásba kezdett az Újlaki Téglagyár. Nevet adtak végre az egykori tengeri sün és a fésűskagyló nyughelyének: Újlak I. agyagbánya.

A Bécsi út - Kiscelli utca - Remetehegyi út - Perényi lejtő által határolt egykori Újlak I. agyagbánya és a Kiscelli kastély, Budapest III. kerület

És jött a XX. század. A kolostort/katonai kórházat megvette egy Schmidt Miksa nevű bútorgyáros, és az épületet a még megmaradt értékek felújításával és további építkezéssel barokk stílusú kastéllyá alakította. Műhelyeket és bútorkiállító termeket létesített. Idehozta érem-, bútor-, festmény- és régészeti gyűjteményét, valamit Elzát, az orfeumtáncosnőt, akit Rózsi (a szobalány) és annak udvarlója egy nap megfojtott, kosárba helyezett és a Dunába dobott. Innentől fogva - ezt mindenki tudja - a kastély kísérteties hellyé vált, tőle északra pedig Újlak I. mormogott. Schmidt Miksa a '30-as években a fővárosra hagyományozta a kastélyt, legyen az múzeum a város örömére - gondolta. A főváros másként vélekedett. Elárvereztette a gyűjtemény jó részét, és csak azután nyilvánította múzeummá azt, ami maradt. A II. világháborúban német katonák vették be magukat a falak közé, kintről pedig oroszok próbáltak bejutni ugyanoda. Bejutottak. És nem csak oda. A kastélyt félig szétlőtték, a park és Újlak I. területe pedig még évtizedekig adott kisebb-nagyobb rutinfeladatokat a tűzszerészeknek. A félig szétlőtt múzeum falaira 1956 novemberében még jó néhány golyónyom felkerült, Újlak I. pedig kisebb hangerővel ugyan, de még mindig mormogott.

Közben a kastély-múzeum parkjából a környező kertekbe barokk angyalkák költöztek. Büdöskék és bodobácsok felett merengtek a múló századokon, vigyázó szemüket pedig a bauhaust pajkos lezserséggel utánzó szocreál családi otthonokra emelték. És akkor Újlak I. nem bírta tovább. A '60-as években agyagrétegei szétcsúsztak, magukkal rántva a Remetehegyi utat, leszakítva egy-egy beépített konyhapultot, elsüllyesztve néhány reményvesztett barokk angyalkát. Újlak I. összeroppant.

Rekultiváció! Ezzel a felkiáltással ment tovább az élet. Öt fővárosi kerület kommunális hulladékával és 2 millió köbméter sittel foltozták be a sebet szorgos hivatali megfontolások éveken át, majd elföldelték a tetemet. Építési tilalmat és zöldövezeti parkterületet helyeztek kilátásba. A ráérősen bomló Skála Kópés zacskók fölé újra liget nőtt, visszajöttek a sünök, hozzájuk csapódtak a fácánok, vaddisznók, rókák, olykor egy-egy őz. Meg a gyerekek. A fiúk bunkereket építettek, a lányok pedig beköltöztek. A fiúk felháborodtak, a lányok nem értették. A fiúk beletörődtek, a lányok megunták és kiköltöztek. Elmentek inkább a nádashoz ebihalat gyűjteni. Közben agyag az agyag hátán, Skála Kópé pedig a Centrumon egyre csak csúszott. Újabb hivatali megfontolások újabb feltúrásokat rendeltek el. A sünök és területhasználó társaik ismét elköltöztek, a liget megint eltűnt. Drótkerítés nőtt köré, és vízelvezető vájatok rovátkázták a felületét, a lábához pedig barkácsáruház és üzletközpont épült. A gépek elvonulása után a liget rendületlenül visszatelepült, a sün újra bejött ide az orra után, a vaddisznók viszont inkább a Dunának mentek, átúsztak Pestre.

Ma a kastély ép tetővel és falakkal rendelkező múzeum, olykor érthető, máskor hosszas töprengésekre okot adó állandó és időszaki kiállítások, hangversenyek, színházi előadások és rendezvények helyszíne. A Remetehegyi út nem akar már rácsúszni az óbudai lakótelepre. A tengeri sün és a fésűs kagyló azonban most sem nyugodhat békében. Fejük felett ismét mindenki vette a cókmókját és elköltözött. Jelenleg golfpályát markolnak ki a földből. A ligetből tehát kizárólag azok települhetnek majd vissza, akik képesek önnönmagukból tarack nélküli gyepet alkotni. A sünöket semmi sem érdekli, a nagy túlélő fácántörzs tagjai azonban nem fognak lelkesedni az őket kupán vágó golflabdákért. Éjjel azonban...éjjel illegális behatolóként első osztályú pázsitmagot gondosan karbantartott tóvízzel öblíthetnek majd le. Tulajdonképpen az ő megbízásukból bátorkodtam a fentieket...kérésük van ugyanis: Ha lehetne ezt a talpalatnyi területet legalább egy rövidke évszázadra nyugton hagyni. Ha golf, hát legyen golf, csak a markolók ne jöjjenek újra! Ezt mondták, és a nyomaték kedvéért farktollat hullattak.