A pazar eleganciájú Verecke utcában sétálunk. A budai elit fellegvára ez, elérhetetlen luxus-álom az átlagember számára. Április elejéhez képest szokatlan a meleg, madarak füttyögnek könnyedén-diszkréten, rügyek bimbódznak óvatosan a korai tavaszban. Áldott nyugalom csendje övezi a rózsadombi palotákat.

 

A kíváncsi szemek elől magasra emelt kőfalak fedik el a legnemesebb anyagokból épült villákat. Olyan hely ez, ahol csak véletlenszerűen nyerhetünk bepillantást finom emberek finom életének egy-egy finom mozzanatába, amikor néhány másodpercre működésbe lép egy kertkapu vagy garázsfelhajtó méregdrága automatikája, hogy lehetővé tegye e finom emberek átmeneti érintkezését a kevésbé finom külvilággal.

 

Valamelyik automatika azonban csődöt mondhatott.

 

„Mi az isten f…át csinálsz, nem megmondtam, hogy ne így porszívózd azt a szart?!” – hasít bele az arrogánsan kirobbanó kérdés a rózsadombi levegőbe (igen, itt még a levegő is egészen finom). Egy nyitott kapun át elképesztő méretű luxusautó látszik, egy kiélt arcú, fiatal nő babrál valamit porszívóval, mellette egy smukkal gazdagon felszerelt, tömegnövelővel és szoláriummal karban tartott férfitest. „Mi a k… szar az a kezedbe’, ha’? Ezzel porszívózod a csomagtartót?! Az egész k… csomagtartót?! Nem látod, b… meg, hogy a por visszaszáll az utastérbe?! Te olyan hülye vagy b… meg, mint a s…em!” „De hát…” „Ne pofázz, b… meg, rakd le azt a szart, nem hallod, b… meg?!”

 

Ne bámészkodjunk. Nem illik zavarni finom ember vasárnap délutánját. Inkább eloldalgunk csendben, tovább a Verecke utcán.