Páratlan évben születtem. Páratlan hónapban, páratlan napon. Páratlan számú napig még páratlan szám jelzi éveim számát. Személyi számom is páratlan. Páratlan gazság tehát, hogy a szmogriadó páros napján útnak eredek Budapesten, holott száll a por, röpül a korom. Kérték pedig a lakosságot, hogy ha lehet, ha van rá mód, akkor esetleg, talán a páros napokon csak a páros, páratlanokon pedig csak a páratlan számúak közlekedjenek, de én olyan vagyok, ha belátásomra bízzák, hogy rombolok-e vagy építek, csak az előbbit választom. Mentségemre legyen mondva, próbáltam én tisztán elindulni, aszfaltot tapostam, de egy arra zötyögő autó leszorított az útról. Csak a port rúgtam utána.

Jobb érzésű páratlanok persze el sem indultak, de párosok is csak elvétve jöttek szembe, azok is lassan, károsanyag-kibocsátásukat a minimumra szorítva. Csak én voltam türelmetlen, amikor a lépésben haladó autókonvojban nem akadt egy rés, amin átjuthatnék. Akkor még visszafordulhattam volna...de nem, én nem. Én egy felelőtlen lépésemmel komoly veszélybe sodortam XYZ.239-et és ZYX.426-ot. Fékezniük kellett!!! Lelassultak!!! De ami ennél is rosszabb, akciókészségem megnövelte a légzésszámomat, így teleszuszogtam a környéket. Szállt a leheletem, köhögtem a sok port, szennyeztem a légkört. A közelben lévő autók légkondicionálója alighanem be is dugult.

A Vörösvári útnál cinkosaim akadtak. Egyedül persze nem mertem volna az Árpád-híd és a Bécsi út között türelmesen álldogáló autómasszával adj-király-katonát játékot kezdeményezni, csoportban azonban felbátorodtam. Ha nem adsz, szakítunk! - kiáltottuk egy zöld fény felgyulladásakor, és elszántan cikáztunk az ijedt autók között. Ez a zebra milyen ügyetlen lehetett! - csodálkoztam a földre lapított fekete-fehér csíkhalmaz láttán.

Jobb belátásra bírhatott volna az üres 1-es villamos látványa, hiszen szmogriadótlan napokon reggel 9-kor tele van utasokkal, de én mindössze arra voltam képes, hogy leküzdjem a vágyat, hogy a kocsiban csintalanul le, s föl rohangáljak. Hajlandó voltam a 17 szabad ülés egyikét kiválasztani, s azon nyugodtan megmaradni, míg telezörögtük az Árpád-hidat. Rendőr állt a híd végén. Fejem hirtelen lehúztam. Még a végén figyelmeztet, akkor aztán szégyellhetem magam! Lepattantam a metróba, és ott lassan megnyugodtam. Itt magunk között vagyunk! Bűnös páratlanok, legális párosok. Szerettem volna elvegyülni a tömegben, de a metrókocsi 13 utasa között ez lehetetlen volt. Könyvemmel takartam el az arcom. A Nagyvárad téren azonban kibújtam a föld alól, és mivel késésben voltam, futva tettem meg az utat a SOTE épületéig. Mire a 20. emeletre értem, szembesülhettem felelőtlenségem következményével. A Budai-hegység már nem látszott, minden ház szürkeségbe veszett, és igazán úgy tűnt, mintha az egész Kárpát-medence egy porral, korommal és kén-dioxiddal telt méregzsák lenne. Ekkor határoztam el, hogy holnap betartom a rendeletet, és nem indulok útnak. De aztán eszembe jutott, hogy holnap páratlan nap lesz...