Hanem Medve felvetése kapcsán elgondolkodtam a Halottak napjáról mint ünnepről és annak torzulásairól. Annyi mindent nem értek, elolvastam hát a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó bejegyzéseit. A következőket betűzöm: “Eredetileg azoknak a halott lelkeknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg.”
Hazánkban ez jó hír minden léleknek, akit a Dallas után Jockey-nak (Dzsoki) vagy Bobby-nak (Bobi) neveztek el, hiszen a naptár velük egyáltalán nem foglalkozik.
Azt olvasom még, hogy: “A sírok megtisztítása, virággal díszítése éppúgy általánosan elterjedt szokás a nyelvterületen, mint a halottak lelki üdvéért szóló gyertyagyújtás. Mindezek mellett helyi szokások is kialakultak: Ahol szokásban volt a halott etetése, ott – a család bőséges lakomázása, néhol mulatozása után – éjszakára a család halottainak terítettek aszerint a hiedelem szerint, hogy ezen az éjszakán a halottak kikelnek sírjukból. […] Csak szórványosan fordult elő a felravatalozott halottnak adott étel, és a halott etetése a virrasztóban, valamint az étel sírra helyezése vagy utólagos beásása a sírba.”
A temetők mellett létesített virágüzletek funkciója világos, de mindeddig fel nem tudtam fogni, hogy mi szükség lehet a temető bejáratánál egy édességárus mobilbódéra, amely színes puszedli-füzért, medvecukrot, valamint drazsét kínál. Döbbenten csóváltam a fejem, amikor egyszer ezzel a jelenséggel találkoztam, mert azt feltételeztem, hogy a tiszteletlen hozzátartozók rágicsálják a puszedlit a sírkerti barangolásuk folyamán. Pedig dehogy! Hány és hány ember szereti a fent nevezett édességeket életében olyannyira, hogy ezen a napon külön a sírra helyezett puszedli kedvéért visszatérjen!
Ezt támasztja alá a következő rész is: “A halott alkalomszerűen meglátogatja családját, amikor - úgy vélték - azért jár vissza, mert éhes (ezt pl. álmában közölte hozzátartozójával), vagy a túlvilágon hiányzik neki az ennivaló (erről a halottlátó tudósítja a családot).”
Hát, ki ne ismerné azt a jelenséget, amikor az éjszakában elnyújtott Puuuuuszedliiiiiii-t süvít a szél? A mobilbódé tehát bizonyosan a lélektáplálás igényének kielégítésére szolgáló alkalmatosság lehet, működtetőit a gazdasági érdekek mellett fennkölt célok is vezérlik.
Végül hányszor bosszankodtunk már amiatt, hogy a hozzátartozóink sírjára elhelyezett mécsesnek lába kélt. Eltűnt. Vagy mégsem? Két sírral odébb nem egy ugyanolyan pislákol? Erről a következőket írja a Magyar Néprajzi Lexikon: “Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.”
Mi persze lopással vádoltuk embertársunkat, pedig ha lopott is, mi az a mécses ahhoz képest, hogy a mi családunkat terhelő bűnök egy részét a saját családjára vállalta!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nat 2008.11.06. 11:28:59
A feliratoknak viszont nem látom a valódi értelmét. A síremlékeken, szalagokon elhelyezett üzeneteket, amelyek rendszerint az elhunythoz szólnak, egyvalaki biztosan nem fogja olvasni: az elhunyt. Ezeket jobbára magunknak, illetve a síremlék látogatóinak írjuk - de akkor miért címezzük az elhunytnak?
Emlékszem, amikor megroppant állapotban gyászszalagot kellett rendelnem, kénytelen voltam vitába bocsátkozni az eladóval azzal kapcsolatban, hogy "mi legyen a szöveg". Én szerettem volna egy egyszerű, szöveg nélküli szalagot, a szalagnak végtére is egyetlen funkciója van: össezfogja a csokrot vagy koszorút. Az eladó azonban következetesen állította, "a szalagra szöveg kell". Amikor megkérdeztem, miért, annyi volt az indoklás, "mert ez a szokás". Amikor megkérdeztem, kivételesen eltekinthetünk-e a szokástól annak érdekében, hogy én a személyes gyászom megéléséhez szükséges minimális kiegészítő elemet választhassak, az eladó nem értette a kérdést. "De hát ez a szokás." Végül nagy nehezen meggyőztem, neki is kevesebb munka, ha nem ír semmit a szalagra - ez az egy érvem bizonyult célravezetőnek.
Kíváncsi volnék, mint mond üzenet ügyben a Néprajzi Lexikon, illetve a pszichológus. Arra gyanakszom, hogy az üzenettel részben kiírjuk magunkból a fájdalmat, de akkor meg azt nem értem, hogy miért szerkesztenek egy komplett füzetet "választható szövegekből", hát mindenki ugyanazzal a 15-20 db standard üzenettel tudja kiírni?
4Medve 2008.11.06. 12:49:12
medve.info/wordpress/?p=528
Feliratok és virágok? Idén halt meg nagymamám, a nagyapám mellé tettük, mert már megvolt a hely, a kedvenc virágából letettem néhányat, a kövön pedig annyi áll: Szüleink. Ez elég, mi tudjuk.
piknik 2008.11.06. 17:43:20
De eszembe jut Rejtő Jenő, aki saját sírfeliratot alkotott:
Sír (a) felirat
Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.
Romhányi József pedig a vakondot búcsúztatta irodalmilag:
A vakond sírverse
Feltemettek. Azt sem tudom, kicsodák.
Most felülről szagolom az ibolyát.
A szalagokra írt üzenetekről konkrétan nem ír a lexikon, csak a halott búcsúztatásáról: „A halott búcsúztatása a temetési szertartás része. A halott kivitelekor az udvaron az egyházi szertartás után általában a kántor búcsúztatta el a halottat, az általa költött énekkel. A halott nevében szólal meg egyes szám első személyben. Egyes halotti búcsúztatók végig a halott nevében szólnak; míg másokat általánosabb bevezető és befejező rész keretez. A halott életének egyes eseményeit, korának és nemének megfelelően a kántor a búcsúztatószövegek helyileg szokásos formái és formulái közé ékeli. Ékes rigmusokban, énekszóval búcsúztatja a halottat szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, szomszédaitól stb. Dallama rendszerint nem egyéni alkotás (bár ilyen is előfordul), hanem ismert népénekek, virrasztóénekek vagy búcsúénekek. […] A halott búcsúztatásának énekes formái mellett vagy helyett ismeretesek verses vagy prózai formák is. Protestánsoknál a lelkész búcsúztatta a halottat (némely helyen, ahol templomból temettek), és olvasta fel a nemzetséglevelet. Ez a halott rövid életrajzi adatait tartalmazta, és felsorolta azoknak a nevét, akiktől a halott elbúcsúzik. […] Szokásos volt a halotti búcsúztatószöveg szétosztása is a gyászolók közt.”
A szalagra írt üzenet talán ez utóbbi jelenségnek a továbbvitele „praktikus” formában, amolyan időtakarékos megoldás. Eredetileg a gyászoló saját búcsúját segíthette és a halottnak szólt (aki talán csak testében távozott, szellemében azonban tovább olvas), most viszont már –attól tartok- inkább csak a rokonságnak szánt bizonyíték, hogy teljesítettük a feladatunkat. Ugyanis nem érünk rá élni, halni, temetni, gyászolni.