A világ valamely távoli táján gyatrán működő szolgáltatásba botlani olyasvalami, amit a gyatrán működő szolgáltatásokon saját hazájában edződött magyar lélek tud csak igazán értékelni.

 

Korábban már leszögeztük, utazni jó, de ha az ember még meg is akarja bolondítani a túrát valami extrával, feltétlenül tranzitáljon az Egyesült Államokban, majd a játék kedvéért válasszon magának még egy európai átszállást is.

 

1.) Kerek két óra tranzitidőnk van, ami nem sok, és a New York-i reptér nagy, de ha igyekszünk, sikerülnie kell, gondoljuk naivan, majd várakozásteljes ábrázattal felsorakozunk az idegenrendészeti vizsgálathoz.

 

Az első harminc perc kedélyesen telik. Nahát, nahát, mennyi ember, nézegetjük, és nem gondolunk semmi rosszra. A következő harminc percben a sorban utánunk következő brit utazó már aggályoskodik kissé, és egyre gyakrabban pillant az órájára. A harmadik félóra kezdetén – a sor felénél tartunk – már bennem is növekedni kezd a feszültség, pedig útitársam tanúsíthatja: általában három perccel a boarding zárása előtt is nyugodtan bogarászok reptéri üzletekben. Tudjuk, hogy vámvizsgálat céljából még a bőröndjeinket is ki kell váltanunk, majd újra feladnunk, miközben persze nem nézi meg őket senki, és ezzel - mert a csomagfelvétel és a csomagfeladás nem ugyanott történik - sok időt el lehet vesztegetni, még ha az ember viszonylag gyorsan ki is ismeri magát idegen reptéren.

 

A vegyes nemzetiségű sorbanállók – mindegyikük tranzitutas, tehát semmi dolguk az Egyesült Államokban, sőt, legszívesebben valószínűleg nem tranzitálnának – egyre csak a nyakukat nyújtogatják, mégis hogyan lehetne valami előnyre szert tenni a sorban, de a várakozókra felügyelő officer feliratú személyek rendre letörik próbálkozásaikat. A britnél végül elpattan a húr: húsz perc múlva indul a járata, amely tényt eddig több ízben fojtott hangon ajánlott egy officer figyelmébe, eredménytelenül, most azonban ordít és az öklét rázza. Felsorakozunk hát mögé, és láss csodát: az eddigi három pult mellé még három nyílik, így további tizenöt perc várakozás után végre az idegenrendészeti tiszt előtt találjuk magunkat. Természetesen a fedélzeten átvett és precízen előre kitöltött formula nem megfelelő, illeve csak egyikünk esetében az, a másiknak kifürkészhetetlen okból nem a KXLHZ567912JZT, hanem a GFSWV746254KDL számú űrlapot kell kitöltenie, amely adattartalmában a KXLHZ567912JZT-vel tökéletesen egyező, csak más a színe. Ujjnyomat, retina, pecsét ide, pecsét oda, ezzel megvolnánk, gyerünk a csomagkiadáshoz.

 

A szalagon már jó ideje egészen más járatról származó csomagok körözhetnek, mert a mi bőröndjeink hanyagul a szalag mellé hajítva várakoznak. Felkapjuk őket, futtunkban tájékozódunk, merre kell vágtáznunk, hogy a terminálok között ingázó vonatot elcsípjük (a csatlakozó járat másik terminálról indul, milyen praktikus). Közben egy bóklászó officer mintegy véletlenül hozzánk lép, can I help you?, fúló hagon ellihegem, hova tartunk nagy sietve. Na, akkor pont itt kell feladnunk a csomagokat, mondja (mellesleg nem tudom, mi lett volna a bőröndökkel, ha véletlenül nem találkozunk), majd hozzáteszi, hurry up guys, your plane is leaving in fifteen minutes, mintha ugyan nem rohannánk lélekszakadva az idegenrendészeti tökölődéssel elveszített mintegy másfél órát kompenzálandó.

 

Én még boarding pulthoz így nem érkeztem. Papucsom félig leszakadva a lábamról, hajam csapzottan az arcomba lóg, a levegőt már sípolva veszem, futás közben a hátizsákom pántja átrendezte a ruházatomat. Are you ready for boarding now?, kérdezi tökéletes eleganciával a pult mögött álló officer, nos, igen, azt hiszem, most már teljesen készen vagyunk.

 

2.) Jó pár óra éjszakai repülés után gyűrötten érkezünk a következő átszállási gyakorlat teljesítésének helyszínére, Milánóba. Tranzitidőnk – izgalmasan hangzik! – ötven perc lesz.

 

Mindjárt az első ellenőrzési ponton fennakadunk: az indulási reptéren vásárolt cikkeket (egy üveg rum, két üveg mexikói csípős szósz) nem vihetjük fel a fedélzetre, hiába fóliázták le őket tökéletesen előírásszerűen Cancúnban. Az Európai Unió területén kívüli fóliázásról van szó, és azt az Európai Unió területén belül nem fogadják el. Kérdésemre, milyen az Európai Unió területén belüli fóliázás, az a meglepő válasz érkezik, hogy ugyanilyen, de nincs időnk eltöprengeni e logikai bukfencen: ha meg akarjuk tartani a cikkeket, fel kell adnunk őket, ellenkező esetben elkobzás tárgyát képezik. Még harmincöt perc a tranzitból, hát persze hogy fel akarjuk adni őket! A csomagfeladás a reptér másik végén történik, így ismét futásnak eredünk, futni egészséges, „fusson Ön is egy üveg rumért”, a pultnál fulladva ledöglünk, és egyikünk hátizsákjából őrült módjára elkezdjük nejlonszatyorba nyomkodni azokat a személyes holmikat, amelyeket nem kívánunk kitenni a feladandó csomagban nagy valószínűséggel majdan megsérülő üvegek társaságának (emlékezzünk, rum és csípős szósz). Közben az officer (itt ufficiale) a pulton dobol az ujjával: zárnia kell, igyekezzünk. Ja, jó, igyekszünk.

 

Aztán csak a szokásos. Papucsom félig leszakadva a lábamról, hajam csapzottan az arcomba lóg, a levegőt már sípolva veszem, futás közben a hátizsákom pántja átrendezte a ruházatomat. Útitársamnak már hátizsákja sincs, mert azt áldoztuk be az üvegeknek, így az ő kezében egy szánalmas sárga nejlon lóg, ez is van olyan elegáns boarding tehát, mint a New York-i volt.

 

3.) Amikor a ferihegyi csomagkiadó szalagján mát hatodszorra köröznek ugyanazok a csomagok, és kedvenc kék bőröndöm következetesen nem szerepel köztük, majd ez okból huszonöt perc alatt három különböző pulthoz kell vonszolnom magam huszonegy órás repülés fáradtságával a tagjaimban, már az arcizmom sem rezdül.

 

A terminálról kilépve mélyet szippantok a budapesti levegőből, és elégedetten állapítom meg: legalább itthon sem változott semmi.