Amikor ilyesmi történik, én sem mentesülök a szélsőséges gondolatoktól. Ez a düh. Az abszolút jogos felháborodás. Mégis azt szeretném kérni, hogy ezen a blogon ne lövessünk halomra, ne verjünk és ne küldjünk kórházba senkit. Jelzem: naponta restaurált lelkemben egészséges angyal-ördög egyensúly fenntartására törekszem. Remélem, hogy szükség esetén minden rendelkezésre álló eszköz felhasználására képes lennék, hogy megvédjem magamat és a hozzátartozóimat. Nem angyali egyeduralom létrehozásának vágyáról van tehát szó, pusztán arról, hogy az ördög se trónoljon egymaga, mert annak nincs értelme. Nem tudok ugyanis olyan esetről, amikor az erőszak szülte és a viszonterőszak továbbgördítette folyamnak magától vége szakadt volna. Ilyenkor mindig valami még brutálisabb erőszak következtében merevedik a front, a felszínen félelem, a mélyben fortyogó indulat rombol.

Követ itt is dobáltak már gyerekek. Néhány évvel ezelőtt úgy sikerült eltalálniuk egy vonatot, hogy a vagon ablakát betörő kő egy kisgyerek halálát okozta, egy fiatal lányon pedig agyműtétet kellett végrehajtani. Nem hiszem, hogy ez lett volna az első eset, amikor ezek a gyerekek követ ragadtak, csak sajnos prevenció tekintetében igen hatékonytalanok vagyunk. Nemcsak a rendőrség, hanem mindannyian. Én úgy sejtem, hogy a gyerekek értelmetlen rombolása mögött reményvesztettség és valami rettentő mély magány lehet. Egy gazdag társadalomban ugyanúgy magára tudnak hagyni egy gyereket, mint egy szegényben. Egy betépett milliárdoscsemete a papától kapott luxuskocsival ugyanúgy tud ölni, mint egy –jobb híján- kődobáló gyerek, aki azért nem tanult meg önmagáért tenni, mert már a szüleinek sem volt esélye arra, hogy valaha valamire jussanak, és rég feladták. Az első gyereknek nincs szüksége a kreativitásra, a másodiknak iszonyatosan nagy erő kell ahhoz, hogy hinni tudjon a kreativitásában. Ezeknek a gyerekeknek – valószínűleg – nincs alternatívájuk, csak rombolni képesek, mert senkitől sem tanultak meg gondolkodni, alkotni, adni és kapni, élni.

Van viszont néhány annyira kreatív ember, hogy egy ilyen helyzetre is tud megoldást kínálni. Élt például ebben az országban egy ember, aki Pingpong Doki néven volt közismert (dr. Faragó Sándor gyermekorvos, gyermekpszichiáter), aki korábban kábítószeres fiatalok kezelésével foglalkozott, majd egy nap levitt a rendelője várótermébe egy pingpong-asztalt, és éjszakánként ott ütötte a labdát a kollégaival, barátaival. A környéken kódorgó gyerekek figyelmét akarta felkelteni és ez sikerült is. Egy idő után rengeteg gyerek vert tanyát éjszaka ebben a rendelőben. A céltalan kódorgás helyett elfoglalták magukat, együtt voltak, de nem magukra hagyva, hanem olyan felnőttek társaságában, akik odafigyeltek rájuk, de főleg, akik érdeklődtek irántuk. Létrehozta a Magyarországi Éjféli Sportbajnokság Egyesületet, amely most már az ország több pontján is működtet éjszakai sportklubokat. Nyilván egy ilyen klub sem tud mindent megoldani, de néhány gyereket biztosan megvédett a totális ürességtől anélkül, hogy bármelyik felnőttnek fel kellett volna áldoznia ehhez a saját életét. Mindegy az, hogy pingpong vagy sakk vagy filmklub vagy képeslapgyűjtők egyesülete vagy ugrálókötél-barátok szövetsége az ürügy arra, hogy a gyerek egy konstruktív közösségbe kerüljön végre, ha már a szülők képtelenek voltak magukból az embert adni neki. Sok esetben az iskola a menedék. Vagy az egyház. Vagy egy focicsapat. Vagy akár csak egyetlen szomszéd, akivel normálisan lehet beszélgetni. Egy ilyen közösségben egy javaslatnak, egy tanácsnak, egy tiltásnak vagy szükség esetén egy pofonnak van foganatja, mert összetartozás van mögötte. Az idegenek által való halomra lövetés vagy kórházba veretés viszont csak a vaksötét űrnek szól.

No ehhez kell a pszichológiai nézőpont. Mert én innen csak azt látom, hogy itt a ménkű nagy liberalizmusban mi megy, ugyanakkor a porosz rendszer működőképes(ebb)nek tűnik. Itt a baj az, hogy ez már az ír gyerekek kb. 3/4-ét érinti, és csak gyökeres társadalmi változás javíthatna a helyzeten, egy-két csoport aligha. Addig meg marad, hogy kergeti őket a rendőr.
A gyereket magára hagyni pedig a legegyszerűbb és legelterjedtebb megoldás: le kell ültetni a TV elé, addig is csendben van, ahol azután azt látja, hogy Tom feldarabolja Jerry-t, vagy fordítva, és ez milyen tök jó.

Azért egy dolog van, amivel viszont nagyon nem értek egyet: "már a szüleinek sem volt esélye arra, hogy valaha valamire jussanak, és rég feladták". Ezek nem a borsodi elbocsátott gyári munkások gyerekei, 1-2 durva kivételtől eltekintve mindenkinek van esélye. Aki dolgozni akar, az tud is, legalábbis eddig így volt. Most hivatalosan 250e munkanélküli van az országban, amiből kb. 200e nem is akar elhelyezkedni. Még Ballinasloe-ban ismertem egy fiatalembert, aki saját bevallása szerint a feleségével és 2 gyermekével együtt mindenféle jogcímen (munkanélküli és megélhetési segély, lakhatási támogatás, eü-i támogatás, ingyenbérlet, stb.) összegszerűen több juttatást kapott az államtól, mint amennyit én heti 55 óra munkával megkerestem. Bolond lenne dolgozni menni! Ha akarná, 1 órán belül lenne munkája, csak nem akarja. Ebből lesznek azután a semmiféle értéket el nem ismerő emberek, cca. 200ezer család.
Egyszerűen unatkoznak, de az iváson és a garázdaságon kívül más szórakozási formát nem ismernek. Bocsánat, ha kissé sötét képet festettem, de most elég sötéten látom magam is.

Egyetértek 4Medvével. Egyrészt tipikusan nem a nagyon szegény családokban felnövő fiatalokról van szó. Másrészt legyen valaki bármilyen rossz anyagi/egzisztenciális helyzetben, nem takarózhat azzal egy éelten keresztül, hogy ilyen kiinduló helyzetből úgysem lehet semmire vinni. Nem adhatja fel. Ha gyerekei vannak, akkor főleg nem. Mert azok nem azért vannak, hogy a szülő eltartsa őket, hanem azért, hogy példát, tartást mutasson nekik. Talán ez az, amit sok szülő nem pontosan ért.

És még a sütőtök is a nyakamon maradt, pedig de nem szeretem, még a szagát sem.....

Egyébként igaz, nem szabad feladni. Példa erre édesanyám, akit pusztán azért adtak állami gondozásba, mert nem volt pénzük etetni. Amikor összeházasodtak apuval, minden cuccuk elfért egy műanyag vödörben. Ehhez képest estin leérettségizett és diplomázott, vezető pozícióba került, elindított két gyermeket az élet útján, és ha nem is nagy jólétben, de adósság nélkül élnek a saját lakásukban. Ő példát mutatott.
Az emberek szeretnek panaszkodni, és a körülményeikkel takarózni. Mi nem mentünk semmire Magyarországon, hát eljöttünk. Félve, kölcsönből, csak a tudásunkra és képességeinkre építve. Igen, kellett szenvedni és bizonytalanságban őrlődni sokszor és sokat, de mostanra beérett. Sok alternatíva van, csak merni kell gondolkodni.

Persze nem állítom, hogy nincs kilátástalan helyzet, de az annak mondottak 99%-a nem az.

Írországban nyilván nem szegény családokról van szó, hanem arról, amit Medve hozott fel példaként: ha egy gyerek abban nő fel, hogy a szüleinek a kisujjukat sem kell mozdítania ahhoz, hogy mindenük meglegyen, de főleg ha a szülőknek igényük sincs arra, hogy bármit létrehozzanak, akkor nem tanul meg alkotni. Kitől tanulná ezt meg? De mivel a teljes változatlanság őrjítő, ezért muszáj valamit változtatnia maga körül. Mivel alkotni nem tud, így rombol. Az írek gazdagok, de nem biztos, hogy a pénzüket jól használják fel, ha a társadalmukat nem fejlesztik. Nem ismerem őket, ezért nagyon érdekelne, hogy milyen mértékben jellemző a gyerekekre ez az üresség (van-e ezzel kapcsolatban valami felmérésük) és hogy jutottak ide.
De mikor legutóbb jártunk Írországban, Cork utcáján találkoztunk egy fiatal fickóval, aki egy ottani szervezet számára gyűjtött adományokat. Kiderült persze a fickóról, hogy magyar, egyetemista, aki egy fél évre kiment világot látni. A szervezet pedig, amit képviselt, tizenéves anyákkal foglalkozik. Állítólag ez Írországban egyre jellemzőbb probléma, ezek a nagyon fiatal leányanyák érzelmi elhanyagoltságban nőttek fel, ezért (és mert életkoruknál fogva is éretlenek még) nem képesek a gyerekeiket megfelelően nevelni. Nekik nyújt egyfajta támogató hátteret ez a szervezet. Nem anyagilag, hanem lehetőséget biztosítanak nekik arra, hogy a kérdéseiket feltehessék, tanácsokat kérhessenek és közösségben legyenek. Elindult tehát valami, a problémával szembenéznek már és próbálnak rá megoldást találni.

Nálunk a gazdag ürességben felnövő gyerekek is jelen vannak, meg a nyomor reménytelenségében élők is. Igazatok van abban, hogy nem szabad egy szülőnek tehetetlenségbe süppednie, de sajnos a többségnek mégsincs elég ereje. Egy kiindulási helyzet nem determinálja teljes mértékben a végpontot, mindig vannak olyanok, akik minden helyzetben képesek értékes világot teremteni maguk köré. Csak ők vannak kevesebben, mert ehhez nagyon nagy erő kell. Lehet ám, hogy ha egy nyomorban felnövő gyerek mögött akár csak egy olyan ember is állt, aki odafigyelt rá, aki át tudott neki adni értékeket önmagából, annak sokkal több esélye van egy boldog életre, mint egy kőgazdag gyereknek, aki mögött soha senki nem volt. És a középosztályban - ahol anyagi szélsőségek nem torzítják a személyiséget olyan mértékben, mint akár a nyomorban, akár a gazdagságban - bőven magukra hagyhatnak egy gyereket. Hogy miért? Fogalmam sincs, de ezt láttam abban a két és fél évben, amíg iskolában dolgoztam. Valószínűleg a kulcs a gyökerekben van. Ha egy társadalom vagy egy család gyökértelenné válik, akkor miből építkezne? Egy ember is gyökértelenné teheti önmagát azzal, hogy pusztán rutinból él: rutinból tart ünnepet, rutinból dolgozik, rutinból válaszol a gyerekének. A teljes felszínesség is a reménytelenségbe sodorhat egy gyereket, a problémákkal szemben pedig teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi. Akkor aztán kérdés, hogy melyik stratégiát választja - eltemeti magát életében vagy rombol? Utóbbival sokkal többet lehet kezdeni, mert ott még vannak energiák vagy esetleg indulatok, amelyekből építkezni lehet.

"a teljes változatlanság őrjítő" - ó, be szeretnék könyvelő lenni, vagy statisztikus, ugyanazokkal a meghitt számoszlopokkal mindennap...... és ez még csak nem is vicc. De a többség tényleg beleőrülne, mint ahogy abba is, amikor másfél óra alatt sikerült visszaraknom egy 2mm-es pöcköt egy óraszerkezetbe.

A nagyobbik bocsról legalább tudom, hogy mi sem állhatna messzebb tőle, mint a sekélyes gondolkodás. Néha ijesztően mély megállapításai vannak.

Még valami eszembe jutott a gyökértelenségről. Mi is vagyok én? Magyar? Már rég nem. Ír? Inkább nem. Angol? Néha. Német? Többnyire. De kit érdekel? Én tudom, mi vagyok: Medve. Ott az otthonom, ahol a családom, ott a családom, ahol a málna és a méz megterem. Ezek szerint svéd vagyok....
Az engem körülvevő dolgokból és saját magamból megteremtettem a környezetemet, amiben néha jól érzem magam, néha kevésbé. De nincs más olyan környezet, amiben jobb lenne, hacsak nem teremtek másikat. Kellene? Talán.